Lady Rose domina barátnőmmel szétdugtunk egy pasit. Minden lyukát használtuk és a végsőkig kihasználtuk. Az első pózban a franciaágyon dugtuk meg: kettőnk között kellett négykézláb térdelnie, Rose a fejénél volt vele szemben és nyalatta a felcsatolhatós farkát, majd megdugta a száját. Én pedig lassan hátulról elkezdtem a fenekét tágítani. Egy ujj, kettő, aztán három, majd négy ujjam volt bent a fenekében tövig. Így kapott egy finom prosztata masszázst, már ettől hatalmasat élvezett. Aztán beléhatoltam az egyik kedvenc straponommal. Finoman kezdtem, lassan, hogy megszokja a farkamat, aztán beindultunk, a keményebb dugás nagyon felizgatott mindhármunkat. Rose hevesen dugta a száját, én ellentmondást nem tűrően a fenekét.

A következő pózban Rose leült egy székre, a pasi pedig szemből beleült a felcsatolhatósába, és Rose egészen tövig nyomta bele a műfarkat. Aztán elkezdtek ringva dugni a székben, én pedig a pasi háta mögött hátraszorítottam mindkét karját és minden egyes mozdulatnál még mélyebbre nyomtam a farokba. Kéjes prosztata élvezés következett.

Utána kimentünk a konyhába, mert szeretem a változatos szexet és mert korábban már mindenhol megdugtuk: a strapon padon, a szófán, a nőgyógyászati székben, minden lehetséges helyen. A konyhapulton még nem tettük magunkévá.
Ráparancsoltunk, hogy hajoljon rá és tegye szét a lábát, ő pedig élvezettel engedelmeskedett. Rose felült a konyhapultra és két kézzel az ölébe húzta, szorította a pasi fejét és keményen megszopatta, közben én vadul dugtam hátulról a straponommal. Frenetikus anális élvezést adtunk neki.

Aztán cseréltünk. Most Rose dugta hátulról egy ugyanakkora straponnal, amekkora rajtam volt. Előbb finoman kezdte, majd ő is beindult, látva, hogy a pasi mennyire élvezi. Én közben fenekeltem őt az egyik kedvencemmel, a vipera-nyelv paskolóval. Amikor láttam, hogy már nagyon piros a feneke, abbahagytam és én ültem a konyhapultra, így a pasi feje pont az ölembe került, szinte felnyársalta a rajtam lévő strapon. Rányomtam a fejét és szopattam, ahogy csak bírta. Így dugtuk partiban, elől-hátul, Rose a fenekét, én a száját, amitől a pasi teljesen kész volt, majd elájult az újabb kéjes orgazmustól.

Aztán a pasit a francia ágyra hanyatt fektettük és a kezeit szétfeszítve kikötöztük a feje felett. A csípője alá párnát tettünk, hogy a feneke megemelkedjen és egy szintben legyen a straponnal, a lábait egy terpesztő rúddal szétfeszítettük és felhúztuk a plafonon lévő csigával. Rose volt a szájánál és megszopatta, én pedig behatoltam a fenekébe, egészen tövig nyomtam belé a farkamat és keményen megdugtam, mert mindhárman így szeretjük, keményen és vadul. Aztán Rose-nak jobb ötlete támadt, abbahagyta a szopatást, levette a bugyiját, a pasi arcára ült és nyalatta vele a fenekét. Közben a pasi farkát vette kezelésbe, kézzel kezdte izgatni az amúgy is kemény farkát. A dupla élvezettől a pasi szinte azonnal és kéjesen elélvezett, szinte kivégeztük.

Vágyaid... A Benned lebegő Gyönyör és a tomboló Kín, akik egyszerre, egymást felváltva kiütve vesznek birtokba. A délceg Gyönyör angyalszárnyon repülő hófehér paripáján édes bódító simogatásával varázsol el. A következő pillanatban pedig ott terem a Kín fekete palástba rejtett, félelmetes alakja, feszültséget gerjeszt, éget, belém hasít, feszít és gyötör. Nem történhet meg, hogy dolguk végeztével távozzanak... Vágyaid szolgái ők: Gyönyör és Kín Fejedelmei. És Urai érzékeimnek, lényükön, a gyönyörön és a kínokon keresztül.

...a kezéből etet, a szájából itat... aztán utasít, hogy az ujjammal keverjem a forró kávéját...
...az ajkaimba mar... aztán leheletfinom csókjaival gyógyít...
...gyötör... és imád...
...mert édes ez a kín...

Minden Úr és Úrnő más...
Mi idomulunk... és hogy még bonyolultabb legyen, változunk mi is...
Minden kéz más... másként ölel, máshogy gyötör...
Minden gondolat más, mások a fantáziák, mások a vágyak...
Más az akarat... ami előtt meghajtjuk a fejünket...
Mindig olyanra vágyunk, amit még nem élveztünk, nem szenvedtünk...
Mást szeretnénk mi is...
Nem léphetjük át kétszer ugyanannak az éjszakának a küszöbét...

Hasonlítunk, mert a dominancia mindent elsöprő kéjére szomjazunk...
mert lényünk értéke az odaadás, az alázat, az engedelmesség...
mert vágyjuk a kínt, az édes gyötrelmeket...
mert úgy igazi a szex, ha fáj, ha mar, ha szétfeszít...
Hasonlítunk, mert ugyanazok a kérdések visszhangoztak útkereséseinkben...
mert utunk mellékvágányok és útvesztők százai után is egyfelé visz...
mert ugyanazokra a dolgokra ugyanúgy gondolunk...

A harci köd belülről tör fel, mint a gejzír... Képzelj el egy nagyon mély és roppant keskeny szakadékot egy hatalmas szikla belsejében. Kint még világos volt, de ahogy egyre lejjebb haladsz, mert nem bírod ki, látnod kell, mi van lent, a félhomály majd a sötétség elfedi a látásodat, csak a belső érzékeidre hagyatkozhatsz. De Te merészkedsz és ereszkedsz... Mélyebbre és még mélyebbre... Amikor testednek és elmédnek megálljt parancsol a barlang hideg fala, sziklacsákányoddal belévágsz! Egyszer, aztán még egyszer! És akkor feltör... évezredek óta a mélyben feszült... és most kiszabadítottad...

Vörös Nőstény Ördöggé lényegül, mert eggyé válik teremtőjével. Nem lát, nem hall, nem érint... csak Érez! Belülről feszíti tűz, lángol a teste... vele égsz, ha hozzáérsz. Vonz és borzaszt! De nem tudod levenni róla a szemed...

Úgy kezdődött, hogy egyszer megharapott… nagyon fájt... aztán a következő percben úgy éreztem, hogy nagyon jó!! Másnap kértem, hogy csinálja még... mert felizgatott. És egyszer előkerült egy fürdőköpenyöv, a csuklómra kötözte, azt meg az ágy lábához és úgy húzott magához. Megfeszült mindenem. Ennek már jó pár éve.

A párna tollai némán nyelik magukba kilehelt halk sikolyomat minden csepp fájdalom után... a mozdulatlanságba feszített őrület ajkaimon keresztül hagyja el a testemet, hogy eltompuljon a puha anyagban... pillanatnyi nyugalom és csend... hangtalan a forróságba zárt kín... újra megérint... újra belém hasít... mozdulatlanul is erősödő szorításán keresztül, a fájdalom vad ritmusán keresztül érzem vággyal telt gyönyörét... Add meg magad... akarata övé, mégis enyém... már-már legyőzött testben diadalittas a kéj, íve üstökösként villan át egész lényemen... Még... Még ne... mindent elsöprő vágya repít a kéj felé... akarom vagy nem... már nem számít semmi... egy csepp és még egy és még egy... őrült sikolyok hangjaira őrült táncot jár a két test...

Az egyetlen, apró darab ruha, ami rajtam lehet ma...
A kendő az arcom felé tart, a kérdés elhangzott: a külvilágot semmisítse-e meg vagy kikívánkozó önmagam korlátozza-e?
Lepereg előttem mindkettő...
...
Utoljára még egyszer megnedvesítem ajkaimat:
- A számra...
- Tessék? Mit szeretnél, nem értem?
- A számat... szeretném, ha bekötnéd.
- Értem. Legyen, ahogy akarod. Nyisd ki! Nagyobbra!
Zsebéből hirtelen még egy kendőt ránt elő, és betömi a szám, az előbbivel pedig rákötöz és hátul kemény csomót képez. Lágyan hanyatt dönt az ágyon, kezeimet a fejem fölé kéri... nem kötöz meg. Lábaim közé térdel, combjaim engedelmesen nyílnak meg és simulnak övéihez. A testem szabad, de akarata fogja. A félhomályban láng fénye lobban, ismerős illat. Látom a forró fényt és bőrömön előre érzem az eljövő pillanatot, izmaim megfeszülten várják a fájdalmat. Az imént még szilárd anyag izzó cseppekben olvad a testembe, kínja gyönyörömig hatol, hűlt porhüvelye bőrömre keményedik. Nincs rejtett menedékem, mindenhol tűzforró csókok záporozzák a testemet. Kezem a kezemet kulcsolja... erőért könyörög a szorításban. "Neee!!!... Mééég!!!" Sikoltja a testem... forró lávaként vonaglik, de nem mozdul ki a pózból. Egyre kevésbé vagyok érzékeim birtokában, pupilláim felfogják még kínzó kéjem forrását, még látom Őt... szeme tűzében izzom el... és szememből csöndesen csordulnak a gyertyakönnyek.
...
Nem szólok, felesleges. Utoljára ránézek, majd lehunyom a szemem. Arcának biztonságot sugárzó vonásait még mindig magam előtt látom, kételyeimet és félelmeimet nyugodtság váltja fel. Hűvös, szoros kendő feszül a szemeimre, a kilátás reménytelen. Nincs fény, nem érzékelem a történéseket körülöttem, egyedül vagyok a sötét bizonytalansággal. Hozzámér, ujjainak érintése ekkor életre simogatja a kéjt. Testemből szobrot formál és vágyaivá idomulok. "Maradj így." suttogja. Kinyújtott testemen érzem bőrömet simogató pillantását a csöndben, öröm forrása, hálás műtárgy vagyok. Sajátos hang sercenése visszahoz a világtalan valóságba. Emlékeimbe képek villannak: tűz forrósága, fájdalom kéje. Várom a bekövetkezését, vágyom a beteljesülését. Várat, hagyja, akarja, hogy vágyjam. Testem a vihar előtti csend feszültségével figyel, titkon, hangtalan véve a levegőt. Csend...
- Kérlek... Ne kínozz tovább!
- Sssss... - csendre int.
Őrjítő az óhaj. Akarom!!
Villámként hasítják érzékeimet a tűzcseppek, nem kímél, de minél inkább gyötör, annál inkább felkorbácsol. Agyam nem ura többé a testemnek, átadja hatalmát a mindent elsöprő viharnak. Tombol a szél, dübörög az ég, villámok cikáznak!! ...Aztán elül a vihar... vidám bárányfelhők szivárványhidakon hintáznak...
...
Vakíts meg vagy némíts el? Okos kérdés? :o) Pedig nem az eszem, hanem a lényem válaszolt. Rendben, igazad van. Először magamra gondoltam, lehunytam a szemem... beleéltem magam... és akkor már nem voltam egyedül... akkor már nem voltam az, aki azelőtt, akkor igazán az voltam, akivé születtem...
Aki nem választ, aki elfogad. Vágyait sugallja. Nem bátorság felvállalni a némaság szülte megállíthatatlanságot... nem kell szó, nem kell kiáltás, testem egy rezdüléséből ÉREZ... és utána mégis Ő dönt, akár akarom, akár nem...
A láthatatlan... a váratlan... az ismeretlen... a bizonytalan... izgalmas és vonzó!

.....vetkőzz le!..... mindent!..... csak ez a kendő kell, kösd a szemed elé!..... feküdj hanyatt!..... emeld fel a lábaidat és emeld meg a fenekedet!..... fel, még magasabbra!..... a kezeddel segíthetsz!..... így, most te vagy a gyertya!..... nyisd szét a lábaidat!..... még!..... még!..... tartsd egyenesen és feszesen!..... engedd le a kezed, engedd el a csípődet!..... tartsd!..... tartsd magasabban!.....
.....élő szobor vagyok..... megfeszülve akaratától..... vágyai kényszerű testemben találnak formát..... izgat ez a kéj..... élvezem és hagyom, hogy élvezzen..... feszülő szemérmem forró viasz égeti..... érzékeim oda összpontosulnak..... testem többi részét elhagyja az erő..... pillanatnyi fájdalomenyhülés és újra egyenes-feszes vagyok..... a gyertya újabb égő cseppeket izzaszt..... húsba vág, végigfolyik völgyeimen..... rám dermed..... újra és újra..... kezeimet sajgó, feszülő csípőm alá emelném, de megelőz a viasz..... csuklómra forrón ráhűlő bilincset béklyóz.....
.....így maradj!..... ne mozdulj!..... nézni akarlak!..... ha megtörik a viasz, nagyon megbüntetlek!

Terpesztőrúd... szemkötő... csukló- és bokabilincsek... füldugó...
Ezek hevertek az ágyon és egy levél rajta kurta felirat: „Vetkőzz és öltözz!” Volt még ott egy doboz, de mivel vörös papírba volt csomagolva és szalaggal át volt kötve, nem mertem kinyitni. Levetkőztem és felöltöztem, ahogy kell. A rúd most nagyon szélesre volt húzva, alig tudtam egyenes lábbal hozzábilincselni a bokáimat. A kéz és lábbilincsek szorosan össze voltak lakatolva, miután feltettem a szemkötőt és behelyeztem a füldugót, előrehajolva kellett rákattintanom a csuklóimra a bilincseket. Ott álltam a szoba közepén meztelenül szétterpesztve, vakon és süketen... Sok idő telt el, nem is tudom mennyi, de a lábaim és a karjaim kezdtek zsibbadni a megfeszített pózban.
Hideg kezét rögtön forró ágyékomhoz érintette, jelezve, hogy megérkezett és ellenőrizve az izgalmamat. Ujjait felfelé, a popsim felé húzta, benedvesítve amerre jár. A következő pillanatban hátulról valami belém hatolt. Az egyik vibrátor? Hideg volt és merev! De nem fém, mert annyira nem volt rideg az érintése. Ellentmondást nem tűrve hatolt egyre beljebb, míg végül megállt és akárhogy akartam, nem csúszott ki. Aztán elkezdett feszíteni. Előbb csak finoman, aztán egyre erőszakosabban. És csak feszült, feszült tovább. El nem tudtam képzelni, mi lehetett az. A doboz! Mi a csuda volt a dobozban? A popsim már nem tudott hova lenni, csak tágult engedelmesen. Lábaim rogyadoztak az új és furcsa érzéstől, valahogy elgyengített ez a feszítés. Jobban és még jobban!! Már azt hittem szétrobbanok, amikor hirtelen megszűnt a feszítő nyomás. Egy pillanat alatt tűnt el! Nem értettem. Időm nem volt gondolkodni a történteken, mert újra elkezdődött a feszítő érzés! És csak nőtt, nőtt bennem az a valami! Borzasztó és borzasztó jó érzés volt egyszerre! Már alig álltam a lábamon. Összezárulni képtelenül tűrtem, hogy szétvessen az az ismeretlen valami a popsimban. Nem állt meg, csak nyomult még és még! És amikor már azt hittem, nem bírom tovább, elkezdett vibrálni!! Kész voltam! Hogy hogy nem estem össze, a mai napig nem tudom. Testem elgyengülve élvezte szenvedte a tortúrát, minden idegszálával a popsimra koncentrálva ért el a kéj csúcsa!! Hihetetlen érzés volt!!
.........Hogy mi okozta, a mai napig nem tudom, mert amint csillapodtak bennem az érzések, úgy szűnt meg a vibráció és a feszítés is, és úgy tűnt el az a valami is a popsimból.........

A fürdőszobaajtó résnyire nyitva maradt; tiszta forró víz gőze meleg, sárgás fényben áradt ki. Elcsábított és bevonzott. Utána „kellett” mennem. „Hogy mi lesz ebből...?” Mint a kiskutya, ha a szőnyegre piszkít, és tudja, hogy ez rossz: lapos kúszásban közeledtem felé, testtartásomban kifejezett alázattal és a büntetéstől való félelemmel. Megpillantott. Beleborzongtam.
Maga elé térdeltetett, mint bronzszobor előtt a hódoló, úsztam lényében. Nem méltatott, csak lenézett rám, nem ért hozzám, csak állt felettem. Nem méltatott, mégis megigézett, nem ért hozzám, mégis megérintett. Meztelenségünk ártatlansága bármi bűnt túlél. Tudta. Lelkének mélységéből feltörő tüze és hatalma hozzámért, testének mélyéből feltörő forró aranya belém ivódott. Örökre.

A résnyire nyitva hagyott ablakon át beszökött szellő ébresztette fel, ahogy végigsuhant meztelen talpán. Önkéntelenül arrébb akarta húzni a lábát a csiklandozó mozgástól, de valamibe beleakadt. Valamibe, aminek nem kellene a bokájánál akadályoznia. Újabb sikertelen kísérlet után, felriadt, alig hitt a szemének: ágyában feküdt, tegnap este viselt, összegyűrődött estélyi ruhájában, bokáin és csuklóin vastag bőrszíjak – az azokhoz erősített kötelek kárhoztatták mozdulatlanságra. Ösztönösen rángatni kezdte béklyóit, de azok természetes nyugodtsággal álltak ellen, igen csekély mozgást engedve. Ki tette ezt vele? Miért? Hogyan? Mikor? Futott át néhány rémült gondolat másnaposságtól fájó fejében. Képek villantak fel szeme előtt: a színház utáni partira még emlékezett, a hangos társaságra, a számolatlanul fogyasztott pezsgőre. Igen, túl sokat ivott. De hogy került haza? Ki kötözte ide és mi a célja vele? Betörők? Norbert! Villant be főkönyvelőjének arca, akivel az estét töltötte. Norbert… nem, ő nem lehet! Galamblelkű Norbert, ahogy becézni szokta. Szent ég! Ennyire nem ismerné az embereket. Gondolataiból már-már sajgó izmainak fájdalma rázta fel. Újfent rángatni kezdte a köteleket, vadul nekiveselkedett. Hasztalan. Pánikhullám fogta el; segítségért kiáltott, legnagyobb meglepetésére kinyílt az ajtó és egy ugyancsak estélyi ruhás nő jött be a szobába, arcát nem láthatta, mert szemét és orrát álarc takarta. „Csitt, kedvesem.” Mondta a nő kedves, mély hangján. „Biztosan szomjas vagy, hoztam neked egy italt.” A nő magasnak tűnt, pedig csak abból a pózból volt az, ahonnan Krisztina szemlélte. „Kérem, ne bántsanak!” Mondta, tisztában léve kiszolgáltatott helyzetével. „Ugyan, kedvesem, nem foglak bántani, idd meg ezt, szükséged lehet rá.” A nő, hogy megnyugtassa, belekortyolt a pohárba, aztán Krisztina feje alá nyúlt, hogy megkönnyítse a mozdulatot. Amint befejezte az ivást, a nő közelebb hajolt hozzá és ajkaival csókolta le Krisztina szája széléről a frissen facsart grape-fruit cseppeket. Krisztina meglepődöttségében majdnem visszahőkölt, de valamiért mégsem tette. A nő olyan finom és lágy érintéssel csókolta meg, hogy képtelen volt ellenállni. „Helga vagyok, üdvözöllek.” Mosolygott rá a nő hangjában olyan nyugodt magabiztossággal, amitől Krisztina megborzongott. Illata ismerős volt, de sem a hangja, sem a neve nem mondott semmit. „Mit akar tőlem? Miért kötözött ide? Ismerjük egymást?” Záporozta most hirtelen Krisztina a kérdéseket. „Csak szépen sorjában. Én ismerlek Téged, te nem ismersz engem. Ez benne az izgalmas. Számomra és számodra is. Tudom, hogy – ijesztő volta ellenére – élvezed a helyzetet, mert szereted, ha uralkodnak feletted.” Helga pillanatnyi hatásszünetet tartott, hogy Krisztina megdöbbenhessen, majd megnyugodhasson a hallottaktól. „De..!” Próbált tiltakozni, azonban Helga tovább folytatta. „Ne is tagadd, hogy éjszakánként arról ábrándozol, hogy megerőszakolnak, megkötöznek vagy megkorbácsolnak. Csak még soha nem merted megélni, vágyakozol, de nincs senki, akivel átélhetnéd a vágyaidat.” Helga látta a lány arcát megtelni vérrel, Krisztina elvörösödött, úgy szégyellte magát, mint még soha. Védekezésként támadott. „Ezt meg honnan veszi? Még hogy én? Mit képzel rólam?” Közben azt próbálta kitalálni, honnan tudhatja mindezt róla ez a vadidegen nő! Ő, mintha a veséjébe látott volna, így szólt: „Csak annyit mondok, én vagyok a cégetek új rendszergazdája. Még nem ismerjük egymást, de jól ki fogunk jönni. Tudom, hogy nagyon meg fogsz kedvelni, talán túlságosan is. De ez a jövő zenéje, most még korai erről beszélni. Kössünk kompromisszumot. Az elsőt és egyben utolsót. Te nem árulod el senkinek, hogy megtaláltam a titkaidat a számítógépeden, én nem árulom el senkinek, hogy mit találtam. Egyébként, csak jó tanácsként, az úgymond elrejtett fájljaidat csak az nem találja meg, aki nem akarja. Jobban is vigyázhatnál a titkaidra. De majd én segítek neked.” Krisztina arcán látszott, hogy el van képedve a hallottaktól. Fel is volt háborodva, de a lelke mélyén izgatta a helyzet. Itt fekszik egy idegen nő előtt, és mint kiderült, nemcsak testileg, de lelkileg is ki van szolgáltatva neki. Helga feleslegesnek ítélte álarcát továbbra is magán hagynia, egy elegáns mozdulattal felfedte magát. Krisztinában ekkor derengeni kezdett a tegnap este. Innen volt ismerős az illat. A partin látta már ezt a nőt, sőt talán a cégnél is. „Igen, kedvesem, most már talán ismerősebb vagyok a számodra.” Helga, akinek nagyon jól állt a bájos magabiztosság, most ezzel a lágy, de határozott mozdulattal Krisztina fölé térdelt, combjainak belső felével hozzásimult csípőjéhez. „Kérem, ne… nem akarom.” Suttogta Krisztina, miközben maga sem volt biztos abban, hogy valóban nem akarja azt, ami történni fog vele. Érzékei vágytak az eljövőre, esze ellene szólt. „Pszt! Ne szólj semmit. Nem kell a beszéd, csukd be a szemed és élvezd.” Helga vékony, kecses ujjait Krisztina szájára tapasztotta, miközben mindkét szemét megcsókolta. „Hagyd behunyva a szemed.” Krisztina engedelmeskedett, és valóban próbálta átadni magát Helga kényeztetésének. Megkötözött végtagjai ugyan roppant szokatlan érzéssel töltötték el, de ez inkább volt izgató, mint kellemetlen. Helga elvette kezét Krisztina szájáról és mélyen belecsókolt.
Ajkaival itta, szívta Krisztinát, akinek testén a borzongás újabb és újabb hullámokban futott végig. Helga kezei bebarangolták a ruhán átizzó testet. Krisztina kifeszített karjaitól indulva, hónaljának völgyecskéjén keresztül eljutott melleinek feszes domborulatáig, amelyre rásimult a ruha finom selyme, így olyan volt, mintha nem lenne rajta semmi. Helga mindkét kezével a kemény mellbimbókat cirógatta, majd elkezdte finoman megszorítani őket. Krisztina teste megfeszült az enyhe fájdalomtól, ez az izgalom azonban a kéjé volt, nem a félelemé. Helga egész testén érezte a lány reakcióit, örömtől ittasan folytatta: ujjai között lágyan morzsolgatni kezdte a még keményebbre felizgatott mellbimbókat. Krisztina tüzes kígyóként vonaglott alatta, teste kéjért könyörgött. Ekkor Helga erős szorítással, apró mozdulatokkal megcibálta az ujjai között tartott mellbimbókat, Krisztina felsikoltott, Helga azonban ajkával az övére tapadt, és csókjaival enyhülést hozott a lány izzó testére, akinek szeme könnytől és gyönyörtől csillogott...

„Még ne élvezz el!” Helga lassan elemelkedett Krisztina ajkaitól, ziháló testének rezdüléseit továbbra is magán érezte. Kezeit puhán az előtte hullámzó lány mellkasán nyugtatta.
„Gyönyörű vagy. El se hiszed, mennyire. Nézz meg minket a tükörben.” Helga oldalra pillantott, az odakészített állótükörre terelte Krisztina tekintetét. A lány elszégyellte magát a látványtól: ágyában feküdt, karjai a feje fölé kötözve, lábai szétfeszítve, miközben ágyékára egy számára ismeretlen nő tapad. Nem mert saját szemébe nézni. Nem a látványtól ijedt meg, hanem attól a vágytól, amit ez a fölötte ülő nő váltott ki szavaival, ki nem mondott gondolataival, a legapróbb mozdulataival. Elkapta tekintetét, lehunyta szemeit és mélyet sóhajtott, Helga érezte, hogy beleremeg. „Nem baj.” Mosolygott rá. „Azt szeretném, hogy mindig őszinte legyél velem. Ha valamit élvezel, ne szégyelld a kéjt az arcodon, a remegést a testeden. Ha valamit nem akarsz, elvárom, hogy tudasd velem, meg fogom érteni. Soha nem foglak bántani, soha nem fogok olyat tenni veled, amit nem akarsz. De mindent meg fogok tenni, amiről tudom, hogy izgat téged. Nem csupán érted, hanem legalább annyira magamért is. Mert gyönyört ad kezeimtől remegő tested látványa, könnyfátyolos tekinteted, ahogy rám nézel, és könyörögsz a folytatásért vagy az irgalomért.” Krisztina képtelen volt válaszolni, képtelen volt akár megszólalni is. A szavak beleivódtak a tudatába, testén néha apró remegések futottak végig. Megdöbbent, mennyire felizgatták Helga gondolatai, elemi erővel felé irányuló bizarr titokzatossága. Megbízott benne, hangjának magabiztossága, nyugodt tisztasága bizalmat keltett iránta. Furcsa, soha eddig nem tapasztalt érzések kavarogtak benne.
Helga nem várta, mert tudta a választ. Elkezdett levetkőzni. Sötét bordó ruháját egy mozdulattal vetette le és dobta a földre, fekete hosszú haja selymesen lendült a ruhából kiszabadulva. Az a fajta nő volt, akit a természet – karcsúsága ellenére – gyönyörű telt mellekkel és fenékkel áldott meg. Közelebb hajolt Krisztinához, de csak azért, hogy a párnája alól egy selyemsálat húzzon elő. Gyors mozdulatokkal bekötötte vele a lány szemét, majd levetette maradék fehérneműit. „Én már meztelen vagyok. Most le foglak vetkőztetni.” Közölte nyugodt hangon. „De…” Próbált erőtlenül közbeszólni Krisztina. „Igen? Mit akarsz mondani?” „Én nem szeretném, ha levetkőztetnél. Én nagyon szégyenlős vagyok, és nagyon rosszul érezném magam ruhátlanul.” „Először is: szeretném, ha továbbra is magáznál, jól áll neked, nekem pedig kedves hallani. Másodszor pedig: nem vehetem figyelembe minden óhajodat… le foglak vetkőztetni.” Krisztina nem válaszolt, ehelyett hagyta, hogy óvatos kezek a bokájától felfelé hajtsák ruháját. A fenekéhez érve még meg is emelte csípőjét, hogy Helga akadálytalanul vezethesse a ruhát feje fölé. Közben egyre szaporábban lélegzett, szíve hevesen dobogott, fedetlen mellei leplezetlenül mutatták, mennyire izgatott. Helga felállt az ágyról, nem fejezte be a vetkőztetést, pedig csak a bugyi volt vissza. Ehelyett egy hirtelen és erőteljes lendülettel letépte Krisztináról a pici fehérneműt. Ő halkan felsikoltott, de Helga ügyet sem vetett rá. „Micsoda illatod van. Szagold meg te is.” Krisztina arca előtt érezte, a pillanatokkal előbb még punciját takaró kis ruhaneműt. Fejét feldúltan rántotta félre. „Ezt nem akarom. Ne csináld, kérlek!” Helga nem lepődött meg a heves reakción – egyszerűen nem tudta másképp levenni a kikötözött lányról a bugyiját – rögtön tudta, mit kell tennie, hogy szembesítse Krisztina vágyait a szavaival. Mutatóujját egy határozott mozdulattal a lány megfeszült combjai közé, rózsaszín ajkaiba mártotta. „Előttem nincsenek titkaid.” Jelentette ki, majd szótlanságra intve Krisztinát, ujját a lány szájára nyomta. „Ugye nem akarod elhitetni velem, hogy nem élvezed.” Krisztina érezte, hogy Helga, saját nedvétől illatos ujja utat követel és talál magának a szájába. „Nyalogasd le róla a puncid izét.” Krisztina engedelmesen körbenyaldosta a szájába erőszakolt ujjat. Még soha nem érezte önnön izét, nehezére esett, hogy le is nyelje. Helga ekkor mélyen megcsókolta. „Hmm. Milyen mohó vagy, nekem nem is hagytál semmit." Bosszankodott derűsen. Majd komolyra váltott hangnemben folytatta. „Igyál egy kortyot. Így. Nem akartalak, de most magadra hagylak, gondolkozz el azon, mi volt az az egyszerű dolog, amit kértem tőled, és nem voltál képes megjegyezni.” Azzal kiment a szobából...

Krisztina magára maradt. Gondolataival, félelmeivel, vágyaival és az áttetsző félhomállyal, ami a kendőn keresztül beszűrődött. Most még meztelenebbnek érezte magát. Valóban egyedül van..? Nem hallotta Helga mögött becsukódni az ajtót, nem tudhatta, tényleg kiment-e a szobából vagy azóta is őt figyeli. „Mit akart mondani azzal az „egyszerű dologgal”, amire utalt? A magázás..! Na ne… Ez olyan… olyan méltatlan… szinte megalázó.” Gondolkodott magában, majd megbizonyosodást várva, megszólalt: „Itt vagy? Legalább szólalj meg, ha a szobában vagy. Légy szíves!” Választ nem, viszont lépteket hallott egészen közel az ágyhoz. Helga egész végig a szobában volt és gyönyörködött Krisztinában, ahogy kifeszítve feküdt az ágyon, most elkezdett fel-alá járkálni, várva a neki tetsző megszólításra. „Kérlek, Helga, ki kell mennem a toaletre.” Valóban pisilnie kellett, és már az is roppant furcsa volt, hogy ezt valakitől kérnie kelljen. Komolyan kezdte megelégelni a játékot. Ahogy megszólalt, Helga megállt egy pillanatra, ránézett, aztán csalódottan újra járkálni kezdett, mind jobban idegesítve ezzel Krisztinát, akinek egyre nagyobb erőfeszítésébe tellett visszatartania egyre követelőzőbbé váló pisilési ingerét. Lábait igyekezett a lehető legszorosabban összezárni, ami néhány centimétert jelentett a teljesen szétfeszítetthez képest. Tudta, lehetetlen lesz hosszú távon megbirkóznia saját teste akaratával. Azt a szégyent azonban képtelen lett volna elviselni, ha… ezt még magában sem merte kimondani. Tudta, egyetlen esélye, ha úgy szólítja meg Helgát, ahogy kérte. Két választása volt: az alázat vagy a szégyen. Mindkettő borzongással töltötte el; előbbit választotta. „Kérem... Kérem, Helga, oldozzon el, ki kell mennem..!” Helga boldog mosollyal arcán oldozta el a fásult testet, a lábaival kezdte, majd amikor a kezeivel és a kendővel is végzett, megcsókolta Krisztinát. Arcát két kezébe fogva húzta magához, hevesen, mohón itta őt, majd megszólalt: „Szeretem, amikor ilyen szófogadó vagy, nagyon jól áll neked az alázatosság… a kötelek nem különben. Gyönyörű vagy kikötözve. Azt szeretném, ha semmi titkod nem szégyellnéd előttem, ahogy én sem, hiszen ami a Te titkod, az az enyém is, ami számodra furcsa, bizarr gyönyört okoz, az számomra is. Gyere, most már biztosan nagyon kell pisilned.” Helga kézen fogva vezette maga mögött Krisztinát, a vécé előtt előreengedte, de a lány legnagyobb meglepetésére, bement utána a kis helyiségbe. „Semmi titok, emlékszel..?” Finoman lenyomta Krisztinát az ülőkére és elé, a lábai közé guggolt, nem engedve, hogy azok összezáruljanak. „Engedd el magad, próbáld meg ellazítani az izmaidat.” Krisztina képtelen volt... Mereven ült, görcsösen markolva a deszkát. Mélyen az ágyékában erőteljes tompa nyomás éreztette, hogy megtelt, de záróizmai nem engedelmeskedtek akaratának, és nem nyíltak meg a megkönnyebbülés felé. „Hunyd le a szemed, és gondolj valami könnyű dologra.” Simogatta meg Helga szavaival és kezeivel is. Krisztina végre elkezdett pisilni, de a következő pillanatban úgy megijedt önmagától, hogy azonnal abba is hagyta. Csak kisvártatva tudott ellazulni annyira, hogy újra és immár a teljes könnyed kiürülésig pisilni tudjon. „Nincs vécépapír. Töröld ki a kezeddel a puncidat.” Utasította Helga, de látta, hogy ez nem fog elsőre könnyen menni, kezébe vette Krisztina kezét, odavezette még forró puncijához, és hozzányomta. Saját keze is benedvesedett, ettől még inkább izgalomba jött, és ujjaival benyomta Krisztináét nedves ajkai közé. Beljebb és beljebb hatolva még izzóbb forróság fogadta a két lány ujjait. Krisztina felsóhajtott és Helga élvezni akarta a lány gyönyörét. Ujjaikat egy ritmusban mozgatva ontották a kéjt, Krisztina egész teste vihar előtti csend feszültségével ívelt Helga előtt, majd heves hullámzásból őrült orgazmusba csapott át.
Krisztina félájultan borult Helga vállára és pihegett hosszú percekig. Motozás törte meg a csendet, Helga elővette az elrejtett vécépapírt, és leheletfinom mozdulataival megtörölgette Krisztina nedves és érzékeny punciját.
„Rád férne egy forró zuhany. Gyere, kicsim, megfürdetlek.”

„Mondani szeretnék valamit.” Kezdte Krisztina titokzatos hangon, miközben a forró vízzel teli kádban feküdt, Helga leült a kád mellé és állát a szélére támasztotta, úgy hallgatta. „Alig akarom elhinni, hogy ez velem történik. Évek óta sejtem, hogy én más vagyok, mint a többi ember. Voltak férfiak; jöttek, szerettek és elmentek. Nem értettem, mi hiányzott. Vagy inkább nem voltam hajlandó elfogadni, hogy nekem más kell. Egészen mostanáig. Örök életemre hálás leszek Neked, hogy elraboltál. Éjszaka, ha felébredtem, előbújtak a vágyaim, nem gátolta őket a nappal. Ott toporzékoltak a gondolataimban… éhesen. Csak járkáltam a lakásban, nem volt olyan érdekes könyv vagy olyan jó kaja, ami elterelhette volna a figyelmemet. Néha még az is előfordult, hogy kimentem az utcára és járkáltam, mint egy holtkóros, aki csak arra vár, hogy valaki megerőszakolja. Aztán hazajöttem, és ilyenkor sikerült elaludnom.„
„És mit csináltál az ágyban elalvás előtt?” Kérdezte Helga, mint aki szóról szóra ismeri a forgatókönyvet.
Krisztina meglepődött, hogy Helga ennyire belelát a gondolataiba, de ez a közelség nem ijesztette meg, inkább megnyugtatta.
„Masztikáztam.”
„Milyen édesen fogalmazol.” Mosolyodott el Helga. „Dőlj hátra, hunyd be a szemed és meséld el, mire szoktál gondolni közben!”
„Egyik éjszaka, amikor sétáltam az utcán, egy Peep Show előtt mentem el, amikor hazaértem, arra gondoltam, miközben… szóval… amikor magamhoz nyúltam, hogy be kell mennem egy ilyen helyre, és le kell jelentkeznem a pultosnál, azt kell mondanom, hogy Lulu vagyok, és dolgozni jöttem. A pultos alaposan végigmér, aztán egy félreeső ajtóra mutat, hogy oda menjek be. Egy piros lakkfestékkel mázolt ajtón át egy öltözőbe érek, az egyik tükör felett a Lulu név áll, a fésülködőasztalon sminkes holmik sorakoznak meg egy paróka, a székre egy vállfa van akasztva, rajta fehérneműk. Mindent használnom kell, mindent fel kell vennem. Amikor kész vagyok, és a tükörben végigmérem magam, a hideg fut végig a hátamon.” „Írd le, hogy nézel ki, milyen ruha van rajtad, milyen a paróka, pontosan, minden részletre kíváncsi vagyok.” Szólt közbe Helga, hangjában azzal a tónussal, amitől Krisztina megbizsergett.
„A paróka kékesfekete, kleopátra frizura, a smink erőteljes, kékes-padlizsán szín a domináló, a rúzs is egészen sötét. Nem illik hozzám, az egyéniségemhez, egészen más vagyok tőle. A néhány ruhadarab, amit viselek ugyanaz a sötétkék, szinte fekete szín, mint a sminknél, csupa selyem és szatén. Egy melltartó, ami teljesen átlátszó, a bugyi szintén, egy nagyon hosszú kesztyű, jóval a könyököm fölé ér, a csizma pedig jóval térd fölé, csak a harisnya dús csipkéje látszik ki belőle.
Amikor elkészültem, kilesek az ajtón, a pultos rögtön észrevesz, és magához int. Újra végigmér… úgy néz rám, mint egy kurvára, majd sietve az egyik fekete ajtóra mutat, jelezvén, menjek be. A helyiség nem túl tágas, talán 2x2 méteres, a furcsa benne, hogy a folyosó szintjétől majd egy méterrel magasabban kezdődik, és puha szőnyeggel van beborítva. A kis szoba minden fala üveg, nem látni át rajta, visszatükröződik, csak alul van egy kis rés a fal és a szőnyeg között.
Ahogy felállok, lassú zene indul el, és félhomály lesz a szobában, de továbbra sem látni át az üvegfal másik oldalára. Az egyik üveg alól egy húszezrest dug be egy kéz, nem látni, miféle, a pénzen írás van: TÁNCOLJ! A lassú ütemre lassan kezdek el mozogni, azt sem tudom, hova nézzek, hol az üveget fürkészem, hátha megpillantok mögötte valakit, de csak kissé esetlen önmagam látom, úgyhogy inkább a földet bámulom. Aztán a hátam mögött egy újabb húszezrest pillantok meg, írás van ezen is: DUGD A BUGYIDBA! Felveszem a pénzt és becsúsztatom a bugyimba. Újabb papírpénz kerül a szőnyegre: VEDD LE A MELLTARTÓDAT! Tánc közben, hogy minél kecsesebb maradjak, kikapcsolom az amúgy nem sokat takaró melltartómat, és a pénzt adó ablak elé dobom. Azt vártam, hogy valaki talán elveszi, de nem így történt. Kezeimmel megpróbálom eltakarni magam, de egy újabb pénzen valaki újra utasít: DOBD LE A BUGYIDAT! Lehúzom a csípőmről, majd a lehető legkecsesebb mozdulattal kilépek belőle. Magas sarkú csizmában ez nem könnyű mutatvány. A következő utasítás szerint térden járva körbe kell sétálnom a szobában. Az egyik ablak előtt újabb pénz vár: FEKÜDJ HANYATT ÉS IZGASD MAGAD! Lefekszem a szőnyegre és a kesztyűs kezeimmel a mellbimbómat, és a csiklómat kezdem izgatni. A következő bankóért már hanyatt fekvő helyzetben nyúlok oda: ÉLVEZZ EL A PÉNZÉRT, SZUKA! Egyszerre háborít fel és izgat fel az utasítás. Itt fekszem egy kupleráj szűk szobájának padlóján, és pénzért fogok orgazmust árulni. Behunyom a szemem, és a csiklómat izgatom egyre hevesebb mozdulatokkal, a csúcs felé közeledve már alig birok magammal, hangosan sóhajtozom… elélvezek nekik.
Mire kinyitom a szemem a szomszédos helyiségekben felkapcsolt villanyok fényében még látom a lassan körbeforduló foteleket, de a benne ülőket már nem… Határtalan egyedüllét és szégyen fog el… élveztem, hogy élveznek. Hazafelé menet, arra gondolok, hol fogom elfizetni az éjszaka megkeresett pénzemet..."

„Érzem… értékelem, hogy teljesen nyílt és őszinte voltál hozzám – ez nagyon fontos a kapcsolatunkban. Ha valamit kérdezek, csak az igazat válaszolhatod, nem kell tekintettel lenned soha senkire, alkalmasint másokra sem, akikkel meg fogsz ismerkedni, és rám sem, csak a vágyaidra, csak a határaidra. Értesz engem?”
„Igen, értelek… azt hiszem.”
„Majd meglátjuk.” Nyugtázta Helga a mondandóját, majd belépett ő is a kádba és háttal becsusszant Krisztina elé.
„Továbbra se felejtsd el a megszólításomat!” Váltott hirtelen hangnemet Helga és mordult hátra Krisztinára.
„Majd gyakoroljuk, hogy szólíts. Nemsokára önkéntelenül az engem megillető ragozást fogod használni, ha velem beszélsz.”
„Igen, értem Önt!” Rezzent össze Krisztina.
„Ööönt???” Csattant fel Helga cseppet sem leplezett gúnnyal hangjában. „Miféle megszólítás ez?? Micsoda esetlen fehérnép vagy Te. Ha már mindenképpen mondani akarsz valamit, használd az Úrnő szót!!”
„Igen, Úrnőm.”
Ahogy Helga kényelmesen elhelyezkedett Krisztina ölében, hátán érezte a dialógus hatását: a lány kemény mellbimbóit és melleinek domborulatát, a két test a fürdőhabtól sikamlósan ért egymáshoz, és Helga pillanatnyi feltupírozott dühe azonnal lecsillapodott. Nyugodtan, mintha csak el akarná magyarázni, utasította Helgát:
„Most a te kezed lesz az én kezem, el fogsz juttatni engem az orgazmusig! Nem lehet elég korán elkezdeni a tanulást, hogyan okozd nekem a legnagyobb kéjt. Ezt életed végéig gyakorolnod kell, hogy tökéletesre csiszold a tudásodat.”
„Igen, Úrnőm! Csak azt szeretném kérni, hogy vezesd a kezem…”
„Ne félj, szavak vagy irányítás nélkül is tudni fogod, mit csinálj. Gondolj arra, hogy neked mi a jó.”
Hogy bátorítást adjon, Helga megkereste Krisztina kezeit a habokban, és előbb hasára, majd melleire vezette.
Krisztina remegő ujjakkal simogatta… sikamlós ujjbegyeit lassan csúsztatta végig Helga mellének alján. Aztán mellbimbóit vette finom ujjai közé, forró sóhajaiból bátorságot merítve kezdte morzsolgatni. Helga teste hátrafeszült, karjai Krisztina hajába túrtak, és arcát övéhez húzták. A két izzó nő mohón csókolta egymást. Krisztina alig érezhető mozdulatokkal kereste Helga ágyékának titkait. A forró vízben selymesen lengő szőrébe markolva izgatta tovább Úrnőjét, aki egyre hevesebben vonaglott kezei között. Egyik kezével pici bejáratot nyitott a másiknak… a hullámzó vízben Helga csiklója valószerűtlenül finom volt. Krisztina úgy vágyott Úrnőjének kéjt okozni, mint magának sem, izgatott volt, minden ügyességét és tapasztalatát összeszedve izgatta. Helga boldog volt és izgatott, percről percre került egyre közelebb a gyönyörhöz, amit ártatlan rabnője oly finoman ontott magából és váltott ki teste legrejtettebb szegleteiből.
Helga, miután lecsillapodott kissé, Krisztina háta mögé került és igy szólt:
„Ügyes kislány vagy. Ahhoz képest, hogy először izgattál nőt, ráadásul egy olyan nőt, mint én, nem is rossz. Holnap reggel meg kell csinálnod majd egy feladatot. Az ilyen feladatok gyakoriak lesznek, mert ezek alatt is velem leszel, amikor fizikailag nem vagyok itt. A feladat a következő: felkelés után az első utad a konyhába vezet, előveszel egy pezsgős poharat, majd irány a fürdőszoba. Bekapcsolod az előző este a fürdőkádra irányított videokamerát, felállsz a kád peremére, nagy terpeszbe és belepisilsz a pohárba. Ha a pohár időközben megtelik, nem veszed el, hanem hagyod, hogy a pisid a kezedre csurogjon. Két kézzel fogd a poharat. Ha végeztél, beleülsz a kádba, hátradőlsz és a pohár tartalmának felét ráöntöd a puncidra.”
Krisztina feszült izgalommal hallgatta Helgát, örült, hogy nem vele szemben ül, így nem kell a szemébe néznie, és Úrnője nem látja rajta, hogy elvörösödött attól, amit hallott. „Mit gondolsz, mit kell ezek után csinálnod a fél pohár pisiddel??” Kérdezte Helga semmi jót nem sejtetve hangjában.
„Azt akarod... elnézést, azt akarja Úrnőm, hogy igyam meg..?” Krisztina a bizsergető passzivitás után ijedten szólalt meg. „Ezt nem hiszem, hogy egyedül meg tudom csinálni… most még nem. Kérlek, Helga… kérem, Úrnőm, ezt nem szeretném.”
„Nem is kell megcsinálnod. Látod, pontosan tisztában vagyok azzal, mire vagy képes, és mire nem. Még nem.” Helga nemcsak mondta, valóban tudta, hogy ez még korai. Azon lett volna meglepődve, ha Krisztina bevállalja… Arra volt kíváncsi, vajon el meri-e mondani, hogy ezt nem akarja megtenni.
„Nem is kell meginnod, lehunyod a szemed, becsukod a szád és az arcodra öntöd. Ha végeztél, megengedek egy orgazmust, de a videót nem kapcsolhatod ki. Ha készen vagy és kellő alázattal megköszönted nekem a reggeli perverz gyönyört, lezuhanyozhatsz. Arra már nem vagyok kíváncsi, kikapcsolhatod a kamerát. ”
Krisztina végtelenül hálás volt, hogy Helga olyan dologra nem kényszerítette, amitől viszolygott… Így is elég lesz megcsinálni, amit valóban kért, ráadásul egyedül… Arra gondolt, miért lenne könnyebb, ha Helga ott lenne vele… nem tudta megmagyarázni, de mégis az volt az érzése, ha ő is ott lenne, nem lenne olyan nehéz.

A tűzön belül csak a kiválasztottak foglalhattak helyet élükön a varázslóval: a törzs vezére, a törzsi tanács tagjai, a rangidős harcosok, a varázsló felszentelt papjai és segédei. A többiek kint várakoztak, és a körön belül lévőkkel ellentétben csak hallhatták azt, amit azok saját szemükkel láthattak. De mindenki egyaránt díszbe öltöztette testét és ruháját, hogy tiszteletét fejezze ki az istenek előtt. Szent nap volt ez, egész idő alatt, amíg a napkorong az égbolton volt, a törzs egyetlen felnőtt tagja sem evett, hogy tiszta testtel üdvözölhesse az eseményt.

Az áldozatok bemutatásának mindig az újhold előtti utolsó éjszaka kezdetén, akkor szoktak nekilátni, amikor a nap utolsó sugara is eltűnt a hegy mögött. A rítus előkészületei jó néhány órát vettek igénybe, mire mindennel rendben voltak, ahogy a varázsló utasította, az újhold éppen az égbolt legmagasabb pontján járt és bevilágította a megszentelt völgyet. A hegygerincen végig felavatott őröket állítottak fel, akik vigyázták a törzs biztonságát a támadástól, és a rituális szertartás szentségét a gonosz démonoktól. A völgyben egy gondosan megszerkesztett forma szerint tüzeket raktak. Amikor mind égett, már nem lehetett se be- se kijutni a tűzfalon. A szertartás addig tartott, amíg az utolsó tűz is ki nem aludt...

A törzs varázslója számára szent nap a mai, sokszor váltotta már egymást nap és hold, mire elérkezett a legalkalmasabb éjszaka a kultikus szertartás megtartására.
Hosszú idő óta minden idejét a tisztás közepéről nyíló titkos barlang legmélyén töltötte. Bejárata elé egy hatalmas követ gördítetett, amit a legerősebb férfiak csak együttes erővel tudtak elmozdítani. A varázsló minden napkeltekor eltűnt a barlangban, és meghagyta a felállított őrszemeknek, hogy gördítsék vissza a sziklatömböt és csak napnyugtakor nyissák ki újra a bejáratot. Pusztán néhány – különféle színű és származású porokkal megtömött – bőrbugyrot, egy élesre pattintott kovakövet és egy kezdetleges fáklyát vitt magával. Amikor előjött a barlangból, meghagyta az őröknek, hogy torlaszolják el a bejáratot, és senkit ne engedjenek le, különben magukra haragítják az isteneket.
Az utolsó éjszaka egy apró szobrocskát formált, egy nőalakot: agyagot és mamutagyar-port kevert össze, gondosan kiégette, majd vörös okker színűre festette, és pirkadatkor levitte magával a barlangba. Egészen eddig az éjszakáig a törzs egyetlen tagja sem láthatta a szobrocskát, mint ahogy a barlangban történtekről sem tudhatott senki, még a törzs vezére sem. A barlang bejáratát most is a legerősebb harcosok nyitották meg, a varázsló egy maroknyi, felmálházott csapat élén hamarosan eltűnt a bejáratában. Semmit nem lehetett látni, semmi nem hallatszott ki. A tűzkörön belül lévők egyre izgatottabb várakozással húzódtak közelebb a rejtelmes barlang bejáratához, de nem vették volna a bátorságot, hogy bemerészkedjenek, amíg a varázsló engedélyt nem ad.

Amikor a hold már nem járt messze az égbolton a legmegfelelőbb ponttól, a varázsló feltűnt a sötét bejáratban. Intett a kint lévőknek, hogy bebocsátást nyertek. Azok feszült visszafogottsággal nyomultak egyre beljebb. A barlangban csak néhány földbe szúrt tűzfáklya mutatott utat, mígnem hosszas menet és kúszás után elérkeztek egy viszonylag tág terembe a barlang egy mély pontján. A kőfalon körben a varázsló termékenységi állatait ábrázoló falfestményei: egyik oldalon lófejek és lovak, a másik oldalon őstulkok és bölények ugráltak vadul egymással szemben a fáklyák vibráló fényében. A földön egy kifeszített bölénybőrön egy díszes öltözetű és gazdagon felékszerezett nő feküdt mozdulatlanul, szemei nyitva voltak, de látszott rajta, hogy nem érzékeli a külvilágot. Fejénél a varázsló állt, kezében az apró Vénuszt, a kis termékenységi istennő szobrocskát tartotta. A varázsló szólította segédeit, akik kéreghánccsal és állatinakkal gondosan kikötözték a nőt a földbe vert csontékekhez. Kezeit és lábait a négy égtáj felé húzták, szorosan, a legcsekélyebb mozgást is meggátolva. A nő bódultan hagyta, hogy izmos, szikár kezek béklyókba feszítsék testét, közben végig a feje fölé tartott Vénusz szoborra meredt.
Körben a jelenlévők a varázsló intésére morajló, majd egyre hangosabb kántálásba kezdtek és átszellemülten figyelték a történéseket. A félhomályból a törzs vezérének robusztus alakja tűnt elő. Magas és kimondottan erőteljes férfi volt. Odatérdelt a fekvő nő ágyéka elé, és éles kétélű kőpengéjével levágta róla a prémruhát. Mikor az utolsó darabot is leszaggatta, kezébe vette az odakészített agyagedényt, és a tartalmát, egy áldozati ló és egy őstulok-bika friss vérét, az utolsó cseppig ráöntötte a bódult nő testére. Ezzel kezdetét vette a kultikus termékenységi szertartás, abban a pillanatban, amikor a hold első sugara megjelent a barlang egyik rejtett nyílásában. A törzs főnöke egy mágikus követ vett át a varázslótól, rajta egy ló és egy madár valamint egy férfi és egy nőalak karcolt rajza volt látható. A követ két kezébe fogva az áldozati állatok vérével szertartásosan beborította a nő egész testét. A szent pillanatban, amikor a hold teljes korongjával bevilágította a barlangtermet, a férfi a nő testébe hatolt. Körben a férfiak vad rítustáncba kezdtek, fölöttük a varázsló hangosan mágikus igéket kántált. A férfi egyre vadabbul tette magáévá az öntudatlanul izzó nőt, majd ráomlott termékennyé tett asszonyára... és a barlang elcsendesült.

Éreznéd-e őszi lombhullásban a tavaszi szellő illatát?
Kémlelnéd-e éjféli égbolton a nap fényét?
Hallanád-e sivatag közepén a tenger zúgását?
Keresnéd-e tiszta vízben ódon aszúbor zamatát?
Kutatnád-e üres szűz lapokon a szó értelmét?
Éreznéd-e rózsabokor töviseiben a szirom bársonyát?

Fáj belül... Kínnal feledtess!!
Gyötörj, hogy ne is érezzek!!
Űzd ki, hogy ne marcangoljon!!
Ne szorítson, ne roppantson!!
Nem bírom, tépd szét a testem,
hogy a lelkem is odavesszen!!